Korábban léteztek más speciális bombázó-típusok, mint a zuhanóbombázó vagy a torpedóbombázó. A stratégiai bombázók néha fel vannak szerelve védekező fegyverzettel, de ezek a gépek nem légiharcra születtek. Más harcigépekhez képest nagyok, nehezen manőverezhetők és nem túl gyorsak, ezért vadászkíséretet igényelnek, ha ellenséges gépekre lehet számítani, mivel önerejükből nehezen, vagy egyáltalán nem tudják megvédeni magukat, különösen a II. világháború óta. A csatarepülők és vadászbombázók kisebbek, gyorsabbak és mozgékonyabbak, de nem olyan mozgékonyak, mint a vadászrepülőgépek, különösen ha földi célok támadására fegyverzik fel őket, amikor is a nagyobb súlyból adódó kisebb mozgékonysághoz még a légiharcra kevésbé alkalmas fegyverzet is hozzáadódik. Emellett légiharcban észrevenni is könnyebb őket, mivel a vadászgépeket (amelyeket nagy magasságban történő légiharcra alakítottak ki) világoskék vagy világosszürke rejtőszínekre festik, a földi célokat támadó gépeket viszont inkább a növényzet színeire (terepszínűre). A lopakodó technológia jelenti a bombázók egyik lehetséges fejlődési irányát. Az első lopakodó repülőgép az F–117 Nighthawk vadászbombázó volt. A világ legdrágább repülőgépe szintén egy lopakodó bombázó, a B–2 Spirit. Darabja 2 milliárd dollárba kerül. A nyugati országok közül csak az Egyesült Államok tart hadrendben stratégiai bombázókat. Egy stratégiai bombázóflotta kifejlesztése és fenntartása anyagilag rendkívül megterhelő feladat. Az interkontinentális ballisztikus rakéták megjelenésével az atomfegyverek célba juttatása biztosabb és egyszerűbb lett, hagyományos bombázásra pedig a kisebb csatarepülők és vadászbombázók is alkalmasak – ezek a gépek egyébként több bombaterhet bírnak el, mint II. világháborús társaik (leszámítva a B-29 Superfortress bombázót), és jóval pontosabban tudják rakományukat célba juttatni.

forrásom: www.wikipedia.hu