A második generációs vadászrepülőgépek az 1950-es évek második fele és a 1960-as évek vége között gyártott katonai repülőgépek. Ezek a gépek lépték át először a hangsebességet, fedélzetükön megjelentek az irányított légiharc-rakéták. Az atomháború küszöbén álló fegyveres erők legfontosabb csapásmérői az atomfegyverrel felszerelt nehézbombázó repülőgépek voltak, a légvédelem gerincét pedig a bombázókat minden időben, minél messzebbről megsemmisíteni képes elfogó vadászrepülőgépek alkották. A repülőgépekre a korábbi nyilazott szárny helyett az ekkor feltalált deltaszárnyat terveznek, ez kisebb légellenállás mellett nagyobb felületű, szilárdabb és több tüzelőanyag fér bele. Felfedezték a területszabályt, a úgy tervezik, hogy a repülés irányára merőleges keresztmetszetük a gép hosszában nagyjából állandó legyen, vagy egyenletesen változzon. Ennek jellegzetes ismérve a szárnyak csatlakozásánál a törzs elvékonyodása, a „kólásüveg-forma” (Például az F–5 Tiger II és a Szu–7 repülőgépeken.) A nagy sebességű repülőgépek le- és felszállási tulajdonságai meglehetősen rosszak voltak. A repülőgépekből elhagyták a korszerűtlennek kikiáltott gépágyúkat, fegyverzetük kizárólag az ekkor elterjedő irányított légiharc-rakétákból állt, ami később, a helyi háborúkban megbosszulta magát. A második generációs vadászrepülőgépek ma is nagy tömegben állnak hadrendben, korszerűsítés után meglehetősen költséghatékonyan képesek feladataikat ellátni, bár üzembiztonságuk kívánnivalókat hagy maga után.

a forrásom: www.wikipedia.hu