A Challenger-katasztrófa volt az első amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be. 1986. január 28-án az STS-51-L küldetés keretében indított Challenger űrrepülőgép 73 másodperccel az indítás után megsemmisült. A fedélzetén tartózkodó hét űrhajós meghalt: Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald McNair, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Michael Smith, és Dick Scobee. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik gyorsítófokozat szigetelőgyűrűje okozta a balesetet. Az amerikai emberes űrrepülés csak több mint két éves szünet után, 1988. szeptember 29-én folytatódott az STS-26 küldetéssel.
A vizsgálat megállapította, hogy a balesethez a jobb oldali gyorsítórakéta egyik elégtelen tömítése vezetett. Az elégtelen tömítést a tömítőgyűrű hibás tervezése okozta, mivel az nagy hidegben jelentősen veszített rugalmasságából, így nem megfelelő mértékben tudta csak ellátni feladatát. A balesethez hozzájárult a NASA vezetőségének és a gyorsítórakétákat gyártó Morton Thiokol cég közötti elégtelen kommunikáció is, ugyanis a tömítőgyűrűk ilyen viselkedése már korábban is ismert volt a Morton Thiokol cég előtt, amit jeleztek is a NASA felé. A NASA mérnökei és technikusai több korábbi repülés után elvégzett vizsgálatok során is tapasztalták, hogy a tömítőgyűrűk jelentős sérülést szenvedtek a 0 fok alatti indítások során. Az űrrepülőgépet tehát műszaki szempontból nem lett volna szabad elindítani fagypont körüli (vagy az alatti) külső hőmérsékletnél. A szoros repülési ütemterv miatt azonban a NASA vezetősége nem állíttatta le vagy korlátozta az űrrepülők indítását. Később azzal védekeztek, hogy a tömítőgyűrű ilyen viselkedéséről nem volt tudomásuk.

forrásom: www.wikipedia.hu